Ült az ágyán, cigizett és zenét hallgatott. Csak nézett maga elé és gondolkozott az élet értelmén, meg hasonló megfoghatatlan dolgokon. Kiment az erkélyre, bár már úgyis telefüstölte a szobát. Végignézett az előtte elterülő esti városon: emeletesházakon, templomtornyokon. A szemközti házban már csak egy-két ablakban látszott világosság. Vajon ők mit csinálnak? Lefekvéshez készülődnek? Tanulnak? Ők is egyedül vannnak, vagy valaki ölébe hajtják a fejük? Talán ők is elmerengenek néha ilyesmin. Az esti tájkép látványa megnyugtatta, és a mélybe nézve már csak arra gondolt, hogy élni akar. Szeretkezni, nevetni, alkotni. Még élvezte kicsit a későtéli hűs esti levegőt.Nem akart véget vetni ennek a nyugodt pillanatnak, mert ha visszaér a szobába megint csak a kétségek fogadják. Eszménytelen világ. Nem vár mást az élettől az ember, csak egy családot, meg egy akármilyen munkát, hogy a gyerekeit tisztességben felnevelhesse. De minek?Hogy ők is ilyen elveszettek és kilátástalanok legyenek végül? És amúgy is mi van ha ez sem adatik meg?

Nem akart aludni. Nem is tudott volna ilyen kavargó gondolatokkal. Bekapcsolt egy filmet. Hagyta, hogy az ringassa álomba, és annak mondatai visszhangozzanak fejében a tudatlanság állapotában. Már hónapok óta csak így tudott aludni.