3.

A fiatalság szerintem az, amikor az ember azt hiszi, hogy a boldogság mindenkinek alanyi jogon jár... amint az ember rájön, hogy ellenkezőleg, csakis néhány kiváltságosnak a jussa, akkor végleg és visszavonhatatlanul az öregedés útjára lépett. Már egy ideje azt érzem, hogy ráléptem... vagy ne is nevezzük öregedésnek, inkább a felnőtté válásnak, vagy talán a kiégésnek... nem tudom.... Csak annyit tudok, hogy valamit, amit egykor ösztönösen éreztem, most nem érzem. Talán az élet értelmét, vagy azt, hogy mik a céljaim, vagy csak azt, hogy hol van a helyem a nagyvilágban. Mindenesetre boldog voltam. Most meg nem... de nem, nem vagyok szomorú, sőt általában vidámnak mondanám a napjaimat. Szerencsés vagyok sok szempontból.
Boldog mégsem vagyok.

Egyszerű, és kézenfekvő azt gondolni, hogy a boldogságunk egy másik ember függvénye...Nem is olyan régen, szentül meg voltam győződve róla, hogy ez a világ rendje: minden embernek kell, hogy legyen a világban egy társa, aki által több és jobb lesz, mint magában. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos...Talán egyedül épp olyan
jókká, tökéletesekké válhatunk, ha megtaláljuk azt, amiért érdemes. Ha azonban az én boldogságomra gondolok, majdnem biztosan állítom, hogy nem egyedül állok a képkeretben. Az, hogy egy másik emberben keresem a boldogságot egyszerűbb, és gyávább útnak tűnik... Bár nem is tudom mihez kell nagyobb bátorság: ahhoz, hogy egyedül küzdjünk, vagy ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy nincs erőnk egyedül küzdeni? Annyi bizonyos, hogy a boldogság nem jön magától. Meg kell harcolni érte magunkkal és a világgal együttvéve... 

Úgy rémlik anyukám mondta egyszer, hogy a boldogságot nem szabad kergetni, mert elszalad. Vicces, de ki tudhatja.... Igazából kár ennyire túlbonyoltani a dolgokat. Vagy boldogok leszünk vagy nem, lehet hogy rajtunk áll, lehet, hogy nem. De a gondolatmenetem védelmében szólva: annál rosszabbat nem tehet az ember, minthogy belenyugszik a saját boldogtalanságába.