Egyedül halunk meg, ahogy egyedül jöttünk a világra.
A váza eltörött millió szilánkra.
Már senki sem mondaná, hogy egy volt régen,
Egy kéz formálta, ott fent az Égben.
Nincs már, aki ezzel számol,
Közel vagyunk egymáshoz, mégis távol.
Télen a havas tájban,
Nyáron izzasztó napsugárban,
Metró-magányban,
Az MP3-kapszulában,
A 10 emeletes fényeit nézve,
A kihalt szobába visszatérve,
A falakról visszaverődő csendben,
Az újévet köszöntő éljenekben,
Utálva és szeretve,
Kavargó tömegben valakit keresve,
Álmokat kergetve vagy kiégve,
(Egyszer úgyis eljutunk a révbe...)
De szemfödél fed vagy fátyol,
Közel vagyunk egymáshoz, mégis távol.
