Mi történt velem? Egy régi barátommal való hosszúra nyúló
beszélgetés közben azon kapom magam, hogy le akarom rázni... Unom... Unom az
embereket. Unszol, hogy menjek el vele inni holnap, és csak azért mondok igent,
hogy menjen már el végre. Csak a beszélgetés után jövök rá milyen kiállhatatlan
voltam... De nem is ez zavar a legjobban! Hanem az, hogy igent mondtam az ivászatra...
Majd holnap is rám ír, és nekem addig ki kell találnom valamit, hogy miért nem
megyek. Utálok hazudni. Inkább nem is gondolkozok ezen... Csak belebújok egy
filmbe, vagy egy könyvbe... Nem tudom, mit csináljak. Unatkozom.
Átfutom a facebook üzenőfalam. Legszívesebben kiköpnék
minden egyes boldog arcra, "szeretlekre", "életemre", "cicámra". Miért? Miért
húznak fel ennyire? Szeretem az embereket! Hiszek az emberiségben! A szeretet
erejében. Akkor mégis miért van ez az érzés? Talán kiégtem, és megkeseredtem?
Máris?
Mi történhetett? Mi lett azzal a lánnyal, aki szomjazta az
emberek társaságát, aki képes volt hajnali kettőkor elviharzani otthonról, mert
magányosnak érezte magát, és reménykedett benne, hogy a parkban talál valami
ismerőst? Mi lett vele? Nincs itt... valahol mélyre ásta magát bennem... A kudarctól
való félelem, és a büszkeség alá, ahol az emelt fővel mosolygás mögötti könnyek
laknak.
